DC-Fanficek
"Igazságból mindíg csak egy van"
Angyal vagy boszorkány?
1. Fejezet: Bevezető
Az emberek évezredek óta együtt élnek a varázserővel bíró lényekkel. Míg a halandók meg nem tudják a boszorkányok, varázslók és egyéb természetfeletti lények titkát, a Földön békesség honol, ám ha véletlenül akár sak egy ember is tudomást szerez erről, hatalmas háborúk törhetnek ki. A Yamato Boszorkány- és Varázslóképző Középiskola azt a célt szolgálja, hogy megtanítsa a mágiával bíró lényeknek a helyes viselkedést, és azt, hogy hogyan legyenek később angyalok. Kíváncsi vagyok az ottani emberekre... Vajon milyenek lehetnek ők? Tűnődöm, miközben az udvaron álló cseresznyefa alatt üldögélek.
-Szia Kumiko!-zökkentett ki a gondolataimból Atsushi, a gyermekkori barátom. Nagyon sokat játszottunk együtt, és már egy jó ideje, többet érzek iránta, mint puszta barátságot.
-Szia! Hogy vagy ma?-kérdeztem vissza mosolyogva, majd felálltam és leporoltam a ruhámat.
-Köszi jól, és te?
-Én is!-válaszolok még mindíg mosolyogva. Ha mellette vagyok, egyszerűen letörölhetetlen a mosoly az arcomról.
-Hoztam neked valamit-mondta elpirult arcal.
-És mit?-kérdeztem.-Menjünk be a házba, csinálok egy kis teát.
Ő csak mosolyogva bólintott, majd elindultunk a hatalmas japán stílusú házam felé. Mivel csak egyedül lakok itt, nekem túl nagy. Mikor anyáék megépítették ezt a házat, még nagyon kicsi voltam, olyan egy-két éves. Ekkor még nagymamám is élt. Pár év múlva nagymamám elhunyt egy súlyos, és gyógyithatatlan betegégben. Mikor olyan 13 éves voltam, édesapám is meghalt... Helyesbitek, nem egyszerű halál volt, hanem meggyilkolták... Ekkor anya úgy döntött, hogy felmegy a Menyországba, és engem is vinni akart magával, de én erősködtem, hogy itt akarok maradni, mondván, itt nőttem fel, itt vannak a barátaim. Anya nagy nehezen beleegyezett, hogy itt maradhassak a Földön, belémfektette a bizalmát, hiszen meg kellett ígérnem, hogy nem mondom el senkinek, hogy boszorkány vagyok, és nem kerülök bajba. Lassan beséltáltunk a házba, én adtam Atsushinak egy pár papucsot, majd elindultunk a teaszoba felé. Mikor hihúztam az ajtót, Atsushi levette a papucsát, mivel a tatamira nem szokás rálépni. Maga a szoba kellemes, nyugodt hangulatú helyiség. Középen található az asztal, körülötte pedig párnák. A szoba padlója, mint már mondtam, tatamiból készült. A szoba sarkaiban bambuszok, aloeverák és orchideák találhatók. Az egyik falon egy hatalmas legyező van, amellyen japán írásjelek és egy kép látható. A kép egy tópartot ábrázol, ahol éppen hattyúk úszkálnak. Az ajtóóval szemben nem fal, hanem üveg található. Mivel maga a ház egy hegyre épült, gyönyörűen látni lehet innen a várost és az épp most virágzó cseresznyefákat. Ilyentájt gyakran idejövök esténként egy-egy csésze tea társaságában nézegetni a kivilágított várost és cseresznyefákat, vagy akár a teliholdat is. Atsushi helyet foglalt az egyik párnán, miközben én elindultam a konyha felé. Ez a helyiség nem túl nagy, éppenhogy csak elfér benne minden, ami kell. Felforraltam a teavizet, majd kimentem Atsushihoz. Kiöntöttem két csészébe a teát, majd az egyiket odaadtam neki, utána pedig én is leültem, az Atsushival szembeni párnán. Ő először megköszönte, majd elkezdtük lassan kortyolgatni a teánkat. A kellemes meleg átjárta a testemet. Mikor már mind a ketten megittuk, így szólt:
-Köszönöm, nagyon finom volt. Most pedig, ha nem baj, szeretném átadni az ajándékodat...-mondta, majd kivett a zsebéből valamit. Nem láttam, hogy mi az, mert elfordult tőlem. Lassan közelebb lépett hozzám, és mosolyogva azt mondta:
-Csukd be a szemed és add ide a kezed!
Én hallgattam rá, először felé nyújtottam a kezemet, majd becsuktam a szemeimet. Hallottam, hogy matat valamivel előttem. Egyszercsak azt érzem, hogy valamit ráhelyez a csuklómra, utána pedig azt mondta, hogy kinyithatom a szemeimet. Mikor kinyitottam nagyon elcsodálkoztam. Egy gyönyörű, kékes színű karkötő volt a kezemre kötve, amit valószínüleg ő font.
-Nekem is van ilyenem-mondta, majd megmutatta a saját karkötőjét is. Pont ugyan olyan volt, mint az enyém.
-De ezt miért kaptam?-kérdeztem gyerekes kíváncsisággal.
-Azért, mert nagyon fontos vagy számomra-válaszolta mosolyogva, mire az én szemeim könnybe lábadtak, majd felálltam és a karjaiba vetettem magamat.
-Te is nekem!-válaszoltam, majd egyre erősebben kezdtem magamhoz húzni, és ölelni. Először csak pislogott párat, azokkal az édes, értetlen szemeivel, majd ő is megölelt. Éreztem, ahogy gyengéden ráhelyezte az állát a fejemre és édesen sóhajtott egyett, majd elmosolyodott. Pár percig míg így álltunk, majd elengedtük egymást, mert Atsushinak indulnia kellett az iskolába, különben elkésik. Végigmentünk a japán díszítésű folyosón, majd elindult a kis ösvényen, ami levezet innen a hegyről. Most, hogy jobban belegondolok, már egy jó ideje ismerem Atsushit, de még mindíg nem tudom, hogy melyik iskolába jár... Talán megkérdem ma Keikót, hiszen ő mindenkit ismer. De ez nem jó ötlet... Ha mot megkérdezném tőle csak úgy, azt fogja hinni, hogy nyomoztatok utána...
Mikor ránéztem az órámra, láttam, hogy már hét óra van. Gyorsan felszaladtam a fából készült lépcsőn kersztül a szobámba. Kellemes narancssárga színüek a falai. Nem túl nagy, pont elég. Az egyik oldalán egy szekrénysor található a másikon pedig az ágyam, amin pár párna és plüss hever. Az ajtóval szemben található az íróasztalom. Ott szoktam tanulni és ott van a számítógépem is. Van még pár polc is a szobám falain, ezeken könyvek és egyéb, barátoktól kapott csecsebecse található. Elindultam a szekrényem felé, hogy elővakarjam az iskolai egyenruhámat, ami egy halványkék, fehér csíkos rakottszoknyából, egy fehér ingből, egy fekete nyakkendőből és egy sötétkék, vékony mellényből állt. Gyorsan átöltöztem, majd felkaptam az asztalom melletti, fekete táskámat és elindultam az iskola felé. Útközben találkoztam Keikóval. Ő az egyik legjobb barátnőm. Mindent elmondunk egymásnak és rengeteget teniszezünk együtt. Nagyon népszerű, rengeteg embert ismer más iskolákból is. Ő Japán egyik legjobb teniszezője. Engem mindig is érdekelt ez a téma, hogy csak amiatt tudok teniszezni, mert boszorkány vagyok, vagy mégsem? Még nem volt alkalmam beszélni anyával erről, de nem is versenyzek addíg, amíg effelől meg nem bizonyosodom. Nem szeretnék csalni... Nemsokára beértünk az iskolába. Ma csak hat órám van, azok se nehezek annyira. Elég nagy az iskolánk. Két emeletes. Kívülről barackvirág színűre van festve. A földszinti aula közepén egy hatalmas pálma található, amivel én nagyon nem vagyok kibékülve... Ha valami miatt elgondolkodok, mindíg neki megyek, csoda, hogy eddig nem szúrta még ki a szememet...
Már fél nyolc körül is hatalmas a tolongás. Mindenki kérdezgeti az osztálytársait, hogy mire mit kellett tanulni. Én csak azért szoktam ilyen korán jönni, hogy legyen időm beszélgetni egy kicsit Keikóval, meg legyen időm átnézni a leckét. Az első óránk matek volt. Nem túl nehéz dolgot tanultunk, de az én felfogásomat ez már meghaladja. Egyenletek... Bár az osztálynak még a két harmada nem érti ezt. Jó matekos vagyok, de ha ebből írunk dolgozatot, mindig hármasra sikerül. Talán csak én vagyok ilyen szerencsétlen? Keiko már elment az osztályához. Nekik, ha minden igaz, nyelvtan órájuk volt. Észre sem vettem, hogy tanárnő már megérkezett, csak akkor, mikor már szinte kiáltozva mondta a nevemet. Én gyorsan magamhoz tértem és beszaladtam a terembe. Hallottam, hogy egy páran azt mondják "biztos a szerelméről áradozik, egy csomót lehet látni egy nagyon helyes fiúval". Jó is lenne, ha együtt lennénk, de ez lehetetlen... Plusz, most még nem is róla ábrándoztam. Unalmasan telt az óra, mint ahogy az lenni is szokott. A többi négy óra is ilyen volt, a kémiát kivéve. Mondjuk az mindig is érdekelt... Főleg a molekulák. Suli után indultam is haza. Keiko nem velem jött haza, hiszen neki csak öt órája volt, így tehát már valószínüleg otthon van. Igazából nincs sok barátom. Az iskolából egyedül Keiko, és egy másik iskolából Atsushi és Hanako. A Menyországbelieket nem is számolom, hiszen ők csak a nevem és a családom miatt barátkoznak velem. Tény, hogy Keiko is boszorkány, de ő mégis más. Lassan baktattam végig az utcákon. Szeretek tavasszal sétálgatni. A cseresznyefák ilyentájt a legcsodálatosabbak. Elindultam felfelé a házamhoz vezető ösvényen. Errefelé nem igazán laknak emberek. Mondjuk, ha laknának itt, akkor nem lenne ilyen nyugodt ez a környék. Bár néha nem lenne rosz, ha lennének itt gyerekek, főleg, ha még kisbabák. Nagyon szeretem őket. Mikor ezen gondolkodtam egy kicsit elmosolyodtam. Bementem a házba, majd levettem a cipőmet és elindultam a szobám felé. Leraktam a táskámat és elindultam lefelé a konyhába. Mázli, hogy nem szoktam ilyentájt még éhes lenni, mert még csak ilenkor szoktam nekilátni a főzésnek. Mikor a víz elkezdett forrni, beleraktam a rizst, majd elkezdtem megcsinálni a curryszószt. Egy óra múlva már kész is voltam vele, majd leültem enni. Mikor megebédeltem, olyan háromnegyed négy körül, elmosogattam, ittam egy csésze teát, majd felmentem a szobámba elkészíteni a házimat. Írásbeli nem volt sok, azzal olyan tíz perc alatt végeztem. Szóbeli pedig csak kémiából volt egy kicsi.
-A töltéssel rendelkező kémiai részecskéket ionoknak nevezzük...-mondogattam magamban. Mikor végeztem a tanulással, bepakoltam azokat a könyveimet a táskámba, amik kelllenek majd hétfőre. Ezek után kimentem az udvarra és leültem a cseresznyefa alá. Pont akkor fújt a szél, mikor odaértem. A fa virágszirmai szálltak a szélben. Gyönyörű és megkapó látvány volt. Mikor leültem, elővettem a füzetemet és a ceruzámat, majd elkezdtem írni. Pár perc múlva eszembe jutott, hogy a Yamato Középiskolában kering egy monda, miszerint élt régen egy hatalmas erővel rendelkező boszorkány, akire minden varázserővel bíró lény, legyen az boszorkány vagy éppen varázsló, felnéztek, és hihetetlenül szerették. Segített és megmentette a bajba jutott lényeken. Az a hír járja, hogy ennek a boszorkánynak a reinkarnációi vagy épp utódai, örökölték az ő hatalmas erejét, és még most is él az egyik reinkarnációja, de senki sem tudja, hogy hol. Biztos mindenkiben megfordult az a kérdés, hogy honnan tudok én ennyit a Yamato Középiskoláról és az ott keringő mondákról, pedig nem is oda járok? Erre a válasz egyszerű. Anya egy hatalmas erejű boszorkány, aki a Menyországban él. Mindent tud erről az iskoláról, hiszen ő maga is oda járt. Szerette volna, ha én is oda megyek tanulni, de én nem akartam. Anya tehát rengeteget mesélt a suliról. Onii-san pedig, anya kérésének eleget téve, még a Földre is lejött, és felajánlotta, hogy velem együtt jár majd oda. Így már szívesen mentem volna oda, hiszen szeretem Hideki-onnisant, de mivel tudom, neki minden e Földön való perc szenvedés, nem vállaltam el. Mikor ég olyan 12 éves volt, a szüleivel a Földön élt, ám egyik nap, mikor Tokióból mentek haza, egy hatalmas baleset miatt a szülei szörnyethaltak, ő pedig nagynehezen, de mégis túlélte. Ezután került hozzánk. Rengetegszer próbáltam vele beszélni, de ő soha sem hagyta. Ellökött magától... Egy éven keresztül csinálta ezt... Viszont ezután az én édesapámat is meggyilkolták. Nagyon szomorú voltam, folyton sírtam. Ekkor végre át tudtam élni, hogy Hideki mit is érezhetett. Nem akartam senkivel, még anyával és Atsushival sem beszélni... Egyik este viszont, mikor anyáék még nagyban vacsoráztak, én belopóztam Hideki szobájába. Egy olyan tíz-tizenöt perc múlva ő is bejött. Ekkor én már elaludtam. Azelőtti este nem tudtam aludni, egész este csak sírtam.
Ő odajött hozzám, lefeküdt mellém, majd magához húzott és átölelt. Erre én felkeltem. Nagyon csodálkoztam, hiszen azelőtt még nem csinált ilyet. Viszont mikor megéreztem a testéből áradó melegséget, és is átöleltem és megnyugodtam. Reggel, mikor anya és Atsushi már mindenhol kerestek, bekopogtak Hidekihez, hogy nem-e tudja, hol vagyok, meglepődtek és csak hüledeztek. Ott találtak minket ölelkezve, együtt aludni. Ekkor minden megváltozott. Hidekivel egyre közelebb kerültünk egymáshoz... Lassan már annyira megszerettük egymást, mintha már testvérek lennénk, ám anya két évvel apa halála után úgy döntött, hogy felmegyünk, ő, Hideki és én a Menyországba. Onii-san (mert akkor már így hívtam, ő pedíg hugocskának) nem is ellenkezett, örült, hogy elhagyhatja azt a helyet, ahol szülei életüket vesztették. Én viszont nagyon is ellenkeztem, végül pedig itt maradhattam.
Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem, hogy meglátogatom Atsushit. Felvittem a füzetemet és a ceruzámat a szobámba, majd elővettem egy fehér színű szoknyát és egy halványrózsaszín, rövidujjú felsőt, majd elkezdtem átöltözni. Mikor elkészültem elindultam a város felé. Öt óra fele Atsushi mindíg a kórházban szokott lenni. Lassan végigsétáltam az utcákon, mire végül odaértem a Muranaka kórházhoz. Elsétáltam Atsushi irodájához, majd bekopogtattam.
-Fáradjon beljebb!-hallottam az ajtó mögül.
-Szia!-köszöntöttem, mikor beléptem.
-Szia Kumiko! Hát te?-kérdezte, mikor meglátott.
-Csak bejöttem kicsit hozzád-válaszoltam. Egyszercsak azt láttam, az Atsushi mögött lévő ablakon keresztül, hogy villámlik, majd egy hatalmasat dörög. Én nem tudom, hogy ugrottam akkorát, de ez után már Atsushi karjaiban találtam magam, miközben szorosan átölelem, fejemet pedig mellkasára temetem.
-Félsz a vihartól, Kumi?-kérdezte mosolyogva, majd átölelt.-Semmi baj... Itt vagyok veled...
Egyre erősebben öleltük egymást, majd mégegy hatalmas dörgés következett, aminek hatására elment az áram,de pár pillanat múlva már vissza is jött. Erősen lecsuktam a szememet, nem akartam látni, a kinti vihart. Éreztem, hogy Atsushi leült az asztala mögötti székre és engem is húzott magával. Alaposan meglepődtem, mikor az ölében találtam magam. A mellkasának nekidőlve ültem féloldalasan, ő pedig csak mosolyogva átölelt.
-Gomen, de ebből a hatalmas, grafitszürke színű felhőből jövő esőnek, nem igen hamar lesz vége, akkor meg miért álljunk?
Erre én nem válaszoltam semmit, csak felé fordultam és mosolyogva átöleltem. Akkor tényleg úgy nézhettünk ki, mint a szerelmesek. De ez alapból lehetetlen... Egy az, hogy én nem lehetnék boszorkány létemre együtt egy halandóval. Kettő, Atsushi az egyik barátnőmmel, Hanakóval jár együtt. Miket is képzelek? Hanako ezerszer szebb nálam, sokkal kedvesebb, aranyosabb lány, mint én. A suliban is minden fiú Hanakótól van úgy oda meg vissza. De ez nem is nagyon érdekel, hiszen örülök, hogy ennyien szeretik, de mégis... Az egyedüli fiú, akit én szeretek, miért nem tud rám úgy tekinteni, mint egy nőre?! Folyton úgy viselkedik, mint egy hét éves kisgyermekkel... Mintha nem a barátja, hanem a kishuga lennék, vagy kötelező lenne neki rám vigyáznia... Elegem van már ebből a helyzetből... Szeretném végre, ha egy fiú úgy tudna rám tekinteni, mint egy igazi nőre, de ez soha sem lesz így. Engem mindig, mindenki egy kisláyos, ostoba, gyerekes lánynak fog tartani. Atsushi meg pláne... Azok a láyok, akiket ismer, hihetetlenül szépek, de mégsem boszorkányok, én meg boszi létemre sem vagyok olyan gyönyörű, mint ők, halandóként. De hogy is lehetnének ők boszorkányok? Hiszen oda járnak iskolába, ahova Atsushi. De akkor neki is varázslónak kellene lennie. De ez lehetetlen. Az én Atsushim nem lehet varázsló, vagy mégis?
Az eső egyre jobban kezdett el esni. Itt-ott látni lehetett benne jeget is, de ezt nem sokat. A villámok csak úgy cikázak az égen. Most, hogy belegondolok, holnap lesz a tavaszi fesztivál, de ha esni fog akkor is, nem lesz olyan szép...
-A-Atsushi... Izé... Nekem lassan mennem kell. Biztos a munkádat is hátráltatom...-kezdtem, miközben próbáltam a kezei közül kiszabadulni, de nem ment.
-Butuska, hiszen te sosem zavarsz... Amúgy is! Odakint zuhog az eső, hogy akarsz te hazamenni? Nem akarom, hogy megfázz!-modta mosolyogva.
-Miért kezelsz úgy, mint egy gyereket?!-kérdeztem szinte már kiabálva, miközben a könnyeim folyamatosan peregtek. Atsushi letörölte őket, de helyükre újabb és újabb könnyek szöktek.
-Nem kezellek gyerekként... Miből gondolod ezt?-kérdezte, immáron komolyan.
-A butuskázásból és amiatt, hogy folyton mindentől meg akarsz védeni...-válaszoltam sírva.
-Miért, jobb lenne, ha lehülyéznélek?-kérdezte nevetve.-Igazából... nem értem, hogy mi a bajod most, Kumi...
-Semmi... Mennem kell!-próbáltam felállni, de ő visszahúzott. Az egyik kezével erősen átölelt, a másikkal pedig a fejemet a mellkasára tette, majd elkezdte gyengéden simogatni a szőke hajamat. Csitítgatott egy pár szóval, de ezek után már nem is volt annyira kedvem sírni, inkább letöröltem a könnyeimet, majd elmosolyodtam, miközben átöleltem. Pár percet még ültünk, majd a dörgésnek vége szakadt, ezért elindultunk hazafelé. Közel kellett mennünk egymáshoz, hiszen csak így fértünk el egy esernyő alatt. A nagy csendben egyedül néhány madár hangját, és az esernyőn kopogó esőt lehetett hallani. Nemsokára megérkeztünk a házamhoz. Elköszöntem Atsushitól és bocsánatot kértem, majd beléptem a házba. Fülledt meleg fogadott már az előszobában. Levettem a cipőmet, majd fellépdeltem a lépcsőn és beléptem a szobámba. Kinyitottam a teraszajtómat, majd lefeküdtem az ágyamra, és pár perc múlva már el is aludtam.
1. Fejezet Vége~
Hírek
- Dizi és friss :D2011-11-17 17:55:17
Rávettem magam, hogy frisseljek.:) Nincs sok időm, ezért nem jöttem... Igazság szerint, most 4 történettel jöttem + egy új dizivel.:) Remélem mind az 5 dolog tetszik majd nektek.^^
Amúgy átírtam a closed-et hiatus-ra, tehát nem zárás van, hanem szünet.:) Akkor jövök, mikor tudok, de nincs sok történetem mostanság, nincs ihletem...
Na megyek is.:) Sziasztok, és kitartás, majd jövök!^^ - Új design2011-09-07 18:12:08
Attól függetlenül, hogy bezártam még látogatom az oldalt. Nagyon sajnálom, hogy ez történt, de két órába még másik oldalam sem fér bele, nemhogy ez is... Hihetetlenül sajnálom. Igazból írni sem írok mostanában mást, mint az AVB-t.:( Ez is szomorú, de nincs ötletem...:´( A lényeg az, hogy hoztam újdesign-t, remélem tetszik nektek.:) Kellemes, narancssárgás színű.:) Őzies is, hiszen ugye ősz, suli stb. Mindegy... Ez nem dc-s kép, egyszerű animés, nem tudom melyikből... A welcome táblát meg a don´t copyt lehet lecserélem majd... Ennyi voltam. Puszi~ Kumiko
- Oldal bezárása2011-08-16 19:43:26
Igen... bezárom az oldalt... Sajnálom, aki szerette (ha volt egyáltalán olyan), de nem szedek le semmit, minden marad a helyén.:) Megtalálhattok a DConan-Forever oldalamon, de ide nem hiszem, hogy feljövök majd szerkeszteni.:( Sajnálom, ennek oka van. Nincs időm két oldalra... Mikor megnyitottam még volt, de már nincs.:( Ez nekem is szomorú... Egy az, hogy a ép-időmet 2 órára korlátozták, amely még a másik oldalamra sem igen elég.:( Plusz most jönni fog a suli, pont nyolcadik, tehát tanulnom kell, főleg, ha azt akarom, hogy felvegyenek a suliba... Mindenkitől elnézést kérek, nagyon ajnálom, de nincs más választásom.:´(
Ha lesz valamikor időm, vagy valami, lehet, hogy fel fogom rakni a ficeket, de azok fent vannak a másik oldalamon is, tehát ott is lehet olvasni.
- Rémálom2011-07-19 14:00:46
Szerintem mielőtt elmegyek, ez az utolsó fanfictem.:( Van egy ötlet, vagyis az, amit már említettem, tehát amit Ami-chan adott nekem feladatként, viszont mivel már csak négy napom van, nem kezdem el írni... Tehát ez a fic nem dc-s, hanem True Tears-es.:) Ha kell adok linket, hogy tudjátok, kikről vn szó.:D Shinichiro: KATT Hiromi: KATT Kellemes olvasgatást a történethez!^^ Remélem tetszik.:) Nem tudom, mikor lesz következő történet, de igyekszem!;)
- Milyen gyönyörű!2011-07-12 16:58:31
Hát igen... Elég rég jártam erre.^^" Gomen!>.< Viszont, valahogy mostanság egyre több ötletem van fanfic téren, szóval aki szereti és olvassa a történeteimet, annak jó hír!:D + Ami-chan is adott nekem egy feladatot.:) DC-s ficet kell írnom, egy megadott tartalommal. Elég nehéz lesz, de vagy ma, vagy holnap el is kezdem.^^ És ez több fejezetes lesz.:) Tehát: Lehet majd olvasni jóóó sokat!:D Amúgy ehez a fichez annyi hozzáfűzni valom van, hogy rám jött a nagy nyári melegben a nosztalgiázás.:) Ott van a ficecske elején, hogy ez miből állt.^^ Amúgy... még szerencse, hogy megjött az eszem és nem hagytam abba az írást... A többi magánügy... (Bár tudnak róla sookan)
Szavazás