DC-Fanficek

"Igazságból mindíg csak egy van"

Megjegyzés(ek): Conan „visszaváltozott” Shinichivé és elmondta Rannak az igazat, Mindenről. (Szerelem, ő volt Conan)

Egy lány az ágyán fekszik és gondolkozik. Szerelmét, Kudo Shinichit már egy jó ideje nem látta. Szomorú,azt hiszi, hogy megint bajba keveredett és ezt is eltitkolja előle. A lány szeme könnybe lábad. A könnyek végigszántják gyönyörű arcát. A szíve majd’ meghasad.
- Shinichi… - mormolja. – Gyere haza, kérlek!
Ran egyszer csak felugrik az ágyáról és az asztalához lép. Elővesz egy papírt és tollat, majd írni kezd:
„ Kedves Shinichi!
Kérlek, gyere haza! Mindent elmondhatsz nekem, nem leszek ideges, nem fogok kiakadni. Legyen akármi baj, ma mi megoldjuk! Megbízhatsz bennem… Kérlek, ne akard látni a szenvedésemet, amit a hiányod okoz! Nagyon szeretnélek látni és tudni azt, hogy minden rendben van veled.
Szeret: Ran”
A könnyeivel teleitatja a levelet, de nem érdekli… Berakja a papírt egy borítékba és letörli könnyeit. Arcvonásait nyugalomba rendezi, majd elindul a lépcsőn lefelé. Az úton azon gondolkodik, hogy vajon Shinichi megint belekeverte-e magát valami zűrös ügybe?
„Emlékszem, mikor visszajött… Akkor is bevágtam a hisztit, hogy hol járt eddig. Viszont ő csak letörölte a könnyeimet és elmondta az igazat. Mindenről… Az egész Conanes storyt és azt, hogy szeret. Hittem neki, mikor azt állította, ezzel az egésszel csak meg akart védeni. És aztán.. megcsókolt. Ez volt az első csókunk. De ha most is bajba került, akkor tudhatná, hogy megbízhat bennem…”- gondolkozik lehajtott fejjel.
Nemsokára megérkezik Shinichi házához. Becsenget, de válasz nem érkezik, úgy, ahogy az elmúlt napokban sem. A levelet behelyezi a postaládába, majd tovább áll.

- Shin-chan, biztos nem kellene szólni Ran-channak? – kérdezi Yukiko, fia kórházi ágya mellett állva. Épp almát szeletel, amit odaad Shinichinek.
- Dehogy is! Nem szeretném, ha aggódna miattam. Nem akarom, hogy így lásson… - sóhajt fel. Szomorkásan mered ki az ablakon. Két madár ül azon a fán, amely Shin szobájával átellenben nőtt.
„Istenem, bárcsak otthon lehetnék! Miért pont akkor kell ilyesminek történnie, mikor kezdenek a dolgok jóra fordulni? Pedig Rannal is jól elvoltunk. De most, hogy meglőttek és kórházba kerültem, minden megváltozott. Ran is biztosan utál már ezekért…”- gondolja Shinichi.
- Shinichi! Shinichi! – rohan be Agasa professzor a kórterembe. – Ran küldött neked egy levelet. – mondja, majd átadja neki a papírost. Shin elkezdi olvasni, de már a felénél elszomorodik. Mikor végez a levéllel, leteszi az éjjeli szekrényre. A fejét lehajtja és megszólal:
- Kérem, hívja ide Rant, prof.
A professzor bólint és kisétál a folyosóra, ahol előveszi a telefonját és Ran számát kezdi tárcsázni. Elmeséli neki, hogy Shinichi miért van kórházban és azt is, hogy melyikben találja meg.
Ran eszét vesztve rohan ki a házból, kezében két CD-vel. A szíve hevesen ver, könnyeg peregnek végig az arcán. Gondolkodás nélkül rrohan át az utcákon. Beront a kórházba és egyenesen a 126-os szobába megy be, ugyanis Agasa prof. Ezt mondta.
- Shinichi! – tör be szerelméhez Ran. – Jól vagy? – borul a nyakába. Shin a derekára fonja a karját és úgy húzza le magához.
- Volnátok szívesek? – néz a szülőkre bosszúsan.
-Okéé~~ Shin-chan – vigyorodik el Yukiko. – De azért csak nyugodtan! Kórházban vagytok! – integet a mutató ujjával csípőre tett kézzel. Nevetve sétál ki a folyosóra.
A kórteremre kínos csend telepszik.
- Miért nem mondtad el, hogy kórházban vagy? – suttogja Ran. – Ennyire nem bízol meg bennem? – könnyek szöknek a szemébe, melyek végigszántják arcát.
- Sshh~ - simogatja meg az arcát, könnyeit ezzel letörölve. – Nem erről van szó.
- Hagyjuk. Nem érdekel most a magyarázat. Egy dolgot akarok már csak megtudni…- adja át neki a két CD-t, amit Shin alaposan végigmér. – Válassz, hogy melyiket tartod jó döntésnek. Ha nem érted, akkor már mindegy is… - hajtja le a fejét szomorúan. – Most elmegyek… szólj, ha döntöttél. – egy erőltetett mosollyal az arcán lép ki a kórteremből. A szülők besétálnak és látva fiuk szomorú tekintetét, odalépnek hozzá.
- Anya, hoznátok nekem egy CD lejátszót? Fontos lenne… - suttogja.
- Rendben, máris hozom. – mondja Yuusaku és odébbáll. Pár perc múlva vissza is jön és bedugja a konektorba a lejátszót. Shin belerakja az egyik CD-t, amire „Álomtánc” van írva.

Ne bánd, ha a legszebb dallam is csöndet ér,
Bárhogy szállt, végül földet ér,
De mégis szól, benned él, zenél,
Mintha rejteke lennél.

Ne bánd, az álom sorsa az ébredés,
De mégis él, mégse tévedés,
Szép emlék és ez nem kevés,
Jobban fáj az ha elvész.

refrén:
Álomtánc volt, csodavilág,
Két parázsból gyönyörű láng,
De áruló fényt minden csillag meglát,
És nézd, most árnyak földje vár ránk.
Álomtánc volt, csodavilág,
Égig érő igazi vágy,
Mégis elmúlt, elhamvadt már,
Most más dallam száll.

Ne bánd, az álom sorsa az ébredés,
De mégis él, mégse tévedés,
Szép emlék, és ez nem kevés,
Jobban fáj az, ha elvész.

Álomtánc volt, csodavilág,
Két parázsból gyönyörű láng,
De áruló fényt minden csillag meglát,
És nézd, most árnyak földje vár ránk.
Álomtánc volt, csodavilág,
Égig érő igazi vágy,
Mégis elmúlt, elhamvadt már,
Most más dallam száll.

Álomtánc volt, csodavilág,
Két parázsból gyönyörű láng,
De áruló fényt minden csillag meglát,
És nézd, most árnyak földje vár ránk.
Álomtánc volt, csodavilág,
Égig érő igazi vágy,
Mégis elmúlt, elhamvadt már,
Most más dallam száll.

Mikor véget ér Shinichi elmosolyodik és belerakja a másikat. Erre a „Hagylak menni”van ráírva.

Érzem nincs mit mondanom,
ennyi nincs több alkalom,
a percet számolom.
Bárcsak egyszer értenéd,
mennyi felhő gyűlt köréd,
úgy rohannék feléd.
Csak félni, nem szólni,
hogy széthulltunk rég,
de jó volna hinni,
hogy érintesz még.
Egy ösztönben őrzöm,
az emléked véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.

Refrén:
Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.

Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.

Napfény játszik arcomon,
lassan égnek fordítom,
hiányzol nagyon.
Megrémít a messzeség,
onnan nem tért vissza még,
ami köztünk volt szép.
Csak álmokban élni,
nincs értelme rég.
De kár volna kérni,
nem őrizhetnéd,
a lelkemben őrzöm az érzést, mi véd,
hogy együtt kell szállnunk,
ez a Földön tart még.

Baby felhős fenn az ég,
képünk lassan téped szét,
érzem mégis megtennéd,
látom hűvös arcodon,
tudom fáj, de nem hagyom.

Hát baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.

Hát, baby-baby, én hagylak menni,
nem segít a fájdalom,
egy könnycsepp sincs az arcomon.
Kérve kérni, összenézni,
vesztes volnék jól tudom,
legördülni nem hagyom.

Ez már eszomorítja és egyből megérti, ezzel mit akart Ran. Előveszi a mobilját és felhívja a lányt.
- Szia! – köszönti. – Értem, hogy mire gondoltál…- mosolyog.
- Igen, és mire? – kérdez vissza Ran, de belülről szinte remeg az izgatottságtól.
- Hát arra, hogy vagy elengedjük egymást – ez volt a Hagylak menni - , aztán a második a boldogságról – ez pedig az Álomtánc - . És én az utóbbit választom, de ez valahogy egyértelmű. – néz ki az ablakon Shin. A szülők kimennek, nem akarják zavarni fiukat.
- Nem igazán… - suttogja Ran. – De miért is döntöttél így? Hisz’ nem is bízol meg bennem. – sírás kerülgeti, de nem akar most sírni. Boldog és nem szeretné elrontai ezt az édes pillanatot.
- Ran, nem azért nem mondtam el! Nem akartam, hogy aggódj értem, már így is nagyon sok mindenért idegesíted magad. Szeretlek, Ran, és ez így is lesz. Mindörökké! És azt kívánom, higy itt légy….
- Vége -