DC-Fanficek

"Igazságból mindíg csak egy van"

Meg akarlak ölni!

Egy fiatal, 17 év köröi fiú az ágya szélén ült és azon gondolkodott, vajon mihez kezdjen most? Épp most tért vissza az igazi testébe, most végre elmondhatja szerelmének az igazat. Mindenről... Arról, hogy szereti, arról, hogy mindvégig mellette volt, láta, ahogy sírt, de mégsem csinált semmit, mondjuk Conanként amúgy sem sokra ment volna vele. Ran csak egy embert akart látni, csakis egyet, az pedig nem más, mint Kudo Shinichi... Ő meg is tudta volna neki adni, de nem tehette... Ha megtette volna, hatalmas bajba sodorhatta volna. Viszont most, hogy már a Fekete Szervezet nem tehet semmit annak érdekében, hogy szerelmét megöljék, elmondhatja neki az igazat. De megés félt... Félt, hogy Ran mit fog ehhez szólni, ami végülis érthető. Hosszas gondolkodás után mégis úgy gondolta, kötelessége szerelmének elmondani az igazat, hiszen Ran mindig is megbízott benne, ahogy most is. De mivel szerelme már egy jó ideje filózott azon, hogy Conan valójában nem más, mint Shinichi, talán ez a kis rádöbbentés nem is fog neki annyira fájni. Így hát elindult lefelé a lépcsőn, az ajtónál felvette a cipőjét és elindult Ranhoz. Az út melletti fák hullatták a levelüket. Mindent betöltöttek a naranysárgás-vöröses falevelek. Shinichi lassan sétált az utcákon. Nem akarta siettetni azt a pillanatot, mikor elmondja Rannak az igazat, ő pedig sírva kiborul és a szobájába szalad. Pláne még ha leesik neki úgy hirtelen az is, hogy együtt fürödtek, meztelenül... Akkor lehet, még a karate tudásást is megmutatja. Egyszercsak, miközben egy parkon haladt keresztül, meglátott egy verebet, amint ugrált a földön. A szárnya látszólag eltörött, mert akárhányszor próbált elugrani, nem tudott elrepülni. Shinichi közelebb lépett a szegény madárkához, majd felvette. A tenyerére helyezte, mire a kismadár elkezdett egyre hangosabban csiperegni. A mi szeretett nyomozónk lágyan elmosolyodott, a mutatóujjával elkezdte óvatosan simogatni a kicsi veréb fejét, mire az elhallgatott. Mikor már teljesen megnyugodott a madárka, ismét elindult, immáron a kis "társával" együtt. Nemsokára megérkezett Ranékhoz. A lépcső előtt megállt, vett egy mély lélegzetet, majd elkezdett fellépdelni a lépcsőn. Mikor az ajtóhoz ért, óvatosan bekopogtatott. Bentről az hallatszott, hogy valaki odalépdel az ajtó elé, majd kinyitja azt.
-S-Shinichi? Hát te meg?-kérdezte.-Gyere beljebb-mondta Ran mosolyogva.
-Olyan szép, amikor mosolyog! Bár mondjuk ő mindíg elragadóan gyönyörű...
-Nos izé... Rég beszéltünk...-kezdte Shinichi.
-Igen. Miért nem szóltál,hogy hazajösz?-kérdezte lehajtott fejjel Ran.-Akkor készítettem volna neked valami finomat, biztosan éhes vagy és...-a mondatát nem tudta befejezni, mert elkezdtek folyni a könnyei ő pedig térdre roggyott. Shinichi gyorsan odaszaladt hozzá, leguggolt mellé, az egyik kezével átkarolta Ran hátát, a másikba pedig a kis madarat helyezte, és szerelme elé tartotta.
-Ugye, milyen kis aranyos?-kérdezte, mire Ran elvette tőle.
-Igen, de hol találtad?-kérdezte gyerekes tekintettel, miközben a madárkát nézegette, és letörölte a könnyeit, majd halványan elmosolyodott.
-A parkban... Nem lenne gond, ha te vigyáznál rá, míg meggyógyul a szárnya?-kérdezte, majd ő is elmosolyodott.
-Dehogy lenne baj! Szívesen vigyázok rá!-mondta és még szélesebben kezdett mosolyogni. Elindult a szobája felé, majd kihozott egy apró kosárkát, benne puha párnákkal. Lerakta a kosarat az asztalra, majd elvette Shinichitől a madarat és beletette. Párat csiripelt, mikor Ran a szárnyához ért véletlenül.
-R-Ran... Igazából én mondani szeretnék neked valamit...-kezdte bátortalanul Shinichi.
-És mit?-kérdezte mosolyogva, ám belül nagyon is félt.
-Hát.. tudod...-és elmondta neki az egész történetet, töviről-hegyire, hogy mi történt azután, miután Tropical Landben elszaladt, hogy mérgezték meg, hogy élte mindennapjait Conanként, miért nem mondta és mondhatta el Rannak az igazságot, és hogy tudja mennyire fájt neki, mikor Londonban voltak és elmondta neki az igazágot, utána pedig elment, de muszáj volt. A reakció ugyan az volt, mint azt gondolta. Ran először le "hülye, perverz idiótázta", amiatt, hogy még képes volt régebben együtt förüdni vele, méghozzá mesztelenül, majd kapott egy jó nagy pofont, végül pedig sírva a földre roggyot. Nem érdekelte, hogy Shinichi mennyire szereti őt, és most kivételenes az ő érzései iránta sem voltak olyan erősek, hogy elnyomják a most érzett, hatalmas fájdalmat és utálatot. A sok sírástól nagyon megfájdult már a feje, de egyszerűen nem bírta abbahagyni. A letörölt könnyek helyére újabb és újabbak szöktek. Shinichi még az elején próbálta nyugtatgatni, csitítgatni, de nem ment neki. Ellökte magától és elzavarta. Miközben Shinichi hazafelé tántorgott, eleredt az eső. Mikor felnézett, az ő szemeibe is könnyek szöktek. Nem akart sírni, de most nem bírta visszatartani könnyeit, melyek úgy peregtek, akár az esőcseppek. Nem törődött azzal, hogy a ruhái már teljesen átnedvesedtek, csak egyszerűen nekidőlt egy lámpaoszlopnak, és állt az akkor már szakadó esőben. Mikor elált, lassan elkezdett hazafelé sétálni. Amikor megérkezett, levete a cipőjét és belépett a fürdőszobába. Elkezdett levetkőzni, majd belépett a zuhanykabinba, beállította a víz hőmérsékletét, és magára engedte a majdnem forró vizet. Nem szeretett volna megfázni, bár már kezdett picit szédelegni. Lehet, hogy azért, mert megfázott és lázas, vagy azért, mert rengeteget idegeskedett. És őszintén szólva, nem igazán lényeges most, hogy mennyit idegesítette magát Ran miatt, hiszen utálja. Ezzel a kis hazugsággal magára haragította, és megutáltatta magát azzal az emberrel, akit a világon mindennél jobban szeretett. Mikor végzett a tusolással, felöltözött jó melegen, majd lement a nappaliba. Elővakarta az egyik szekrényből a lázmérőt, majd elkezdte mérni. Mikor a kis készülék csipogott, hogy már megvan az eredmény, megnézte a kijelzőt. Először nem látta a szédüléstől, de utána már kicsit kitisztult a látása. 38,7 jött ki. Elindult fel a szobájába kicsit lepihenni a jó meleg, puha ágyba, de mikor a lépcső közepénél járt, valaki kopogott. Kezdett reménykedni, hogy talán Ran az, ezért gyorsan lejjebb szaladt és ajtót nyitott. Talán nem kellett volna ilyen sietősen, mert a vendég karjaiba esett. Miyano Shiho gyorsan megragadta és berángatta a házba. Segített neki felmenni a szobájába, majd lefektette őt az ágyba és hozott egy kis lavorban hideg vizet és egy törlőt. Belerakta a vízbe a textíldarabot, majd kicsavarta és végül a lázas fiú homlokára tette.
-Jól vagy?-kérdezte végül.
-I-Igen... Mostmár kicsit jobban vagyok... Köszi, hogy segítettél-válaszolta Shinichi.
-De mi történt veled?-kérdezte a lány.
-S-Semmi, csak eláztam, mikor jöttem haza Rantól... Bár jobb lenne, ha nem ápolnál és hagynál itt meghalni. Most már úgy sincs értelme az életemnek...-válaszolta egy sajnáltató vigyor közben.
-Beszélsz itt hülyeségeket! Az a lány nem is érdemelt meg téged, ha így otthagyott. Nyugodj meg szépen...-mondta a lány komolyan.
-De akkor is! Én szeretem...-kezdte halkan.- Menj nyugodtan haza, nem akarom, hogy elkapd tőlem ezt a betegséget...
-Nem megyek! Itt maradok... Még a végén hülyeséget csinálsz és megölöd magadat... Menj kicsit arrébb!-parancsolta Shiho.
Shinichi kicsit arrébb feküdt, Shiho pedig felemelte a takarót és bebújt a fiú mellé, aki mélyen elpirult, de nem bírt ébren maradni. Pár perc múlva már csak a halk szuszogását lehetett csak hallani. Shiho lassan és óvatosan végigsimította Shinichi édes, gyerekes arcát, közben pedig elmosolyodott. Nem tudta elhinni, hogy Ran csak úgy ott tudja hagyni, el tudja lökni magától ezt a fiút. Mondjuk... az ő esetében ez épp jó, hiszen így több esélye van Shinichinél. Viszont abban nem igazán biztos, hogy Shinichi képes lesz egy másik lányt, például őt, ugyan olyan szerelemmel, és tiszta szívvel szeretni, mint azt Rannal tette. Lassan közelebb hajolt szerelme felé, majd félénken, egy apró csókot lehelt az ajkaira. Shinichi erre még nem kelt fel, aludt tovább ugyan úgy, mint eddig. Néha-néha suttogott pár szót, amiket Shiho nem igazán hallott, de egyetlen egy szót mindig sikerült elcsípnie: Ran! Mikor ezeket meghallotta, pontosan tudta mit álmodik szerelme. Rannal van és édesen élik életüket, míg meg nem halnak. Csak hogy ez nem így lesz. Nem, amíg ő is itt van! Nem fogja hagyni, hogy szerelme egy másik lány iránt bármit is érezzen. El fogja vele felejtetni az együtt töltött kellemes időt, a nevetést, és a szeretetet. Ő lesz az, aki meg fogja kapni Shinichit! A fiú egyszercsak megfordult, és feje épp Shiho ölében landolt, aki kapva kapott az alkalmon, és magához húzta, majd elkezdte mosolyogva simogatni az arcát. Az ujjaival egyre lejjebb hatolt, majdmikor a mellkasánál járt, gyorsan elkapta a kezét, mert Shinichi ébredezett. Úgy tett, mintha semmi sem történt volna. A kezét maga mellé helyezte, arcáról letörölte a mosolyt, és komoly tekintettel páztázta az ébredező fiút. A felhők már elvonultak, a nap is kisütött. Shinichi arcát megcirógatta a délutáni napfény. Gyerekesen megdörzsölte a szemét, majd ásított egyett. Mikor kinyitotta a szemeit kicsit megszédült, ezért ismét Shiho karjaiban találta magát. Mikor felnézett, egy síkban voltak az ajkaik. A fiú hirtelen azt se tudta mit csinál, Shiho pedig nem igen akart ellenkezni. Pár másodperc múlva megcsókolták egymást. Shinichi az ágyra döntötte a lányt, aki megölelte őt és gyengéden beletúrt a hajába. Mikor szeretett nyomozónk rádöbbent végre, hogy mit is csinál valójában, már nem volt rajta más, mint egy alsónadrág, Shihon pedig a fehérneműi. Gyorsan elugrott "szeretője" mellől, majd levegő után kapkodott. Nem érezte magát ezelőtt se valami hihetetlenül jól, de ez az eset végleg kiütötte a biztosítékot. Shinichi először megvonaglott, majd leesett a földre. Shiho először kielégülten nézett szerelmére, viszont mikor látta, hogy nem színlel, gyorsan felöltözött, Shinichit is visszaöltöztette a ruhájába, majd gyorsan átszaladt Agasa Professzorhoz. Mikor meglátta a professzor Shiho rémült és szinte ledermedt arcát, egy szó nélkül, rögtön átrohant Shinichihez. Mikor meglátta az ájult fiút, megkérdezte a lánytól, hogy mi történt. Ő először probált kertelni, de utána már nem bírta tovább és elmondta az igazat, hogy megcsókolta és a többi, viszont kicsit meg is fűszerezte a dolgot, mert büszkén azt mondta, hogy már megtörtént köztük az a bizonyos dolog. A professzor először csak bambán nézett, majd megfogta a fiú homlokát és hivatta az orvost. A várakozás kínos csendben telt. Az öreg férfi nem tudta elhinni, hogy Shinichi egy csalódás után már rögtön egy másik lány ágyában keresi a vigaszt, ugyanakkor Shihoról sem, hogy csak így beadja a derekát. Pár perc múlva megérkezett az orvos. Adott a fiúnak egy gyógyszert, amitől majd várhatóan lemegy a láza, és javasolta, hogy borogassák. Shiho aggódva nézte szerelme verejtéktől csillogó arcát, de mikor a professzor megszólalt, megilyedt. Azt hitte először, azt akarja mondani, hogy nem képzelte volna róla ezt és el akarja küldeni, de nem így lett.
-Menj haza! Én majd borogatom őt...-mondta lehajtott fejjel.
-De Professzor!-próbált ellenkezni a lány.
-Nincs semmi de! Menj szépen haza... Nem tudtam volna elképzelni rólad ezt... Csalódtam benned! Nem akarom, hogy ez ismét megtörténjen... Shinichi-kun Ran-kunt szereti, és a szerelmüket te nem fogod megakadályozni, csak a testemen kersztül!-kiáltotta Agasa Professzor. Shiho e szavak hallatán nagyon megilyedt, gyorsan meghajolt, majd kiszaladt Shinichi házából. Gyorsan beszaladt a szobájába, nekidőlt az ajtónak, leroggyott a földre és hangos zokogásban tört ki. Eközben Ran már úgy-ahogy abbahagyta a sírást, és alhatározta magában, akárhogy is, de bosszút áll Shinichin! Gyorsan elővett egy papírt és egy tollat, majd írni kezdett. Mikor végzett vele, berakta a lapot egy borítékba, ráírta a nevét, majd elindult Shinichihez. Lassan sétált az utcákon, miközben néha egy-egy csepp köny végigfolyt az arcán. Mikor megérkezett bedobta a levelet a fiú postaládájába, majd megfordult, szája elé kapta a kezét, utána zokogva szaladt hazafelé. Mikor beért a szobájába, lehasalt az ágyára és tovább sírt. Nem bírta kiverni a fejéből Shinichi szavait. A madárka, amit ő adott neki, elkezdett egy kisit csiripelni, viszont Ran ettől nemhogy elmosolyodott volna, méginkább elkezdett sírni.
Eközben Agasha Professzor kiment, hogy megnézze Shinichi postaládáját. A Yuusakunak szólókat lerakta a nappaliban található asztalra, majd felvitte Shinichinek Ran levelét. Mikor megtudta kitől jött, gyorsan felnyitotta a borítékot és elolvasta a levelet:
"Drága Shinichi!
Nagyon sajnálom, hogy ennyi gondot okoztam neked, de kérlek értsd meg! Nagyon rosszul esett nekem, hogy egész idő alatt nem mondtad el nekem az igazat, közben pedig láttál engem sírni. Elnézést a pofonért, a kiabálásért, és (ha ez megtörtént) az értem hullatott könnyeidért. Nagyon szeretlek! Mindig is szerettelek, csak féltem neked elmondani az igazságot az érzéseimmel kapcsolatban, mert nem akartam elfeszíteni az egyik legjobb barátomat. Mindegy is... Nagyon szeretnék veled találkozni, de adj egy kis időt nekem. Ha neked is megfelel, akkor jövőhét hétfőn találkozhatnánk mondjuk 5 órakor a házadhoz közeli parkban. Várni foglak!
Szeret: Mouri Ran!"
Mikor Shinichi elolvasta a levelet, alig akart hinni a szemének. Pedig pontosan tudta, hogy ez Ran írása. Nagyon megörült neki, minnél hamarabb meg akart gyógyulni.
-Mi az?-kérdezte Agasha professzor, mikor meglátta, hogy Shinichi majd kiugrott a bőréből.
-Rantól kaptam egy levelet! Találkozni akar velem...-válaszolta mosolyogva.
-És mi van Shiho-kunnal? Az már nem számít, hogy lefeküdtél vele?!-kérdezte idegesen az öreg.
-Mi?! Én nem feküdtem le vele! Tény, hogy megcsókoltam, de odáig még nem jutottunk el... És nem is akarok! Én csak Rant szeretem, tiszta szívemből!-kiáltotta mostmár idegesen Shinichi.
-Akkor ő miért mondta ezt?-kérdezte a professzor. Shinichi gyorsan felállt, felvette a telefonját az éjjeli szekrényéről és tárcsázni kezdett.
-Szia! Shinichi vagyok. Megkérhetnélek, hogy gyere ide?-kérdezte idegesen. A válasz biztosan "igen" volt, mert ezután a fiú letette a telefont. Vártak még vagy öt percet, majd kopogás hallatszott az ajtón.
-Megjöttem! Mi a gond, Kudo-kun?-kérdezte mosolyogva.
-Semmi különös, elvagyok, csak az érdekel, hogy miért hazudtad azt, hogy lefeküdtünk?-kérdezte és nekirontott Shihonak, de a professzor megállította.
-Csak azért mondtam, hogy végre rám is figyelj, ne csak arra a beképzelt hülye libára, aki csak úgy eldobott magától! Hát nem érted?! Szeretlek!!-kiáltotta Shiho, majd elkezdett sírni. A professzor és Shinichi ledermedtek a hallottak után, de utána a fiú közelebb lépett hozzá, és elkezdett kiabálni vele. Megvédte szerelmét, miszerint ő nem egy "hülye és beképzelt liba". Elmondta nekik a történteket, és teljesen érthető, hogy Ran ezen kibukott. Shiho ezután bocsánatot kért, amiért hazudott, Shinichi pedig megkérte, hogy ilyet soha többé ne mondjon, és felejtsék el az egészet. Természetesen a lány megígérte, a fiú pedig mosolyogva letörölte a könnyeit.
-Amúgy... Meg kell hagyni... Araide-sensei férfiasabb tőled... Na, holnap elmegyek hozzá!-jegyezte meg a beszélgetés végén a lány.
Minden egyes nap bevette a gyógyszereit, engedett a dorgáló szavaknak, miszerint maradjon az ágyban és egyen rengeteg gyümölcsöt. Az egy hét hamar el is telt. Shinichi épp a nyakkendőit próbálgatta, de végül mégis úgy döntött, hogy egy feketét vesz fel, hozzá pedig csak egy egyszerű, krémszínű zakót, ahhoz egy szürkés-fekete nadrágot, és egy sötétkék inget. Elindult a park felé, ahol a gyönyörű Ran várt rá, aki egy fekete szoknyát, májvaszínű pulcsit és egy vékony krémszínű melléknykét viselt, és egy viszonylag elég nagy táska volt nála.
-Szia!-köszönt Ran mosolyogva, majd közelebb lépett Shinichihez és egy apró puszit nyomott az arcára.
-Szia! Nagyon örültem, mikor elolvastam a leveledet, remélem már megbocsájtottál nekem...-mondta gyerekesen.
-Aha! Gyere, mutatni szeretnék valamit...-mondta, majd elindultak. Lassan sétáltak a parkban, majd egyszercsak egy hatalmas, és valószínüleg elhagyatott épületbe értek. Ran kicsit beljebb sétált, de Shinichi megállt nem messze az ajtótól.
-Öm.... Ran, izé... Mit akarsz itt mutatni?-kérdezte aggódóan.
-Shinichi... Miért? Miért nem mondtad el az igazat?!-kérdezte zokogva Ran. A fiú közelebb akart lépni, de Ran ezt nem akarta, hátrált.
-Azért, mert különben megöltek volna téged! Nem bírtam volna elviselni azt, ha valami bajod történne. Meg akartalak védeni téged és...-elhallgatott, mikor meglátta szerelme kezében a pisztolyt.
-Nahát-nahát! A nagy nyomozó, Kudo Shinichi megilyed egy lánytól, akinek pisztoly van a kezében? Ez hihetlen!-mondta, miközben lehajtotta a fejét és elkezdtek peregni a könnyei.-Most megfizetsz azért, amit velem tettél! Meg akarlak ölni!-kiáltotta és felé szegezte a fegyvert. Shinichi nem ilyedt meg, halálos nyugalomban figyelte, ahogy a lány felé szegezi a pisztolyt.
-Tudod mit? Ölj meg! Ha neked ettől jobb lesz, tedd meg... Hidd el, nekem se öröm téged sírni látni, pontosan tudom mennyit szenvedtél miattam. Lőj hát le. Gyerünk itt, vagy itt...-mutatott először a szívére, majd a homlokára, közben pedig mosolygott.-De előtte kérnék tőled valamit.... Csak egyszer... Csak egyszer, had érezhessem az ajkaid érintését!-mondta, majd Ranhoz szaladt, a kezét elfordította, majd megcsókolta. Rant ez az egész nagyon meglepte, a pisztolyt leejtette, majd lehunyta a szemét és félénken visszacsókolt. Miután végeztek, Shinichi mosolyogva így szólt:
-Mostmár megölhetsz, soha nem fogom elfelejteni az ajkaid érintését, a mosolyodat, a szépségedet, a kedvességedet és semmit!
Ezután a mondat után elkezdett könnyezni. Ran közelebb lépett hozzá, majd letölrölte a könnyeit.
-Baka...-mondta végül, és megcsókolta.

The End