|
Miért?
Miért bánt mindenki engem, Miért hibáztat mindenki mindenért engem? Ezek és még ehhez hasonló gondolatok fordulnak meg a fejemben. Nagyon sokszor... Mikor még Shinichi itt volt mellettemnem gondolkodtam ilyeneken, mert mindíg elterelte a gondolataimat, vagy segített választ kapni ezekre, de most, hogy nincs itt, egyedül hagyott nem tudok másra gondolni, csakis erre... Conan-kun is szeretne felvidítani, de neki nem igazán sikerül. Ha nem voltam olyan rosz idegállapotban, akkor ment, de haolyan vagyok, mint most, akkor nem. Olyan érzésem van, mintha mindenki ellenem lenne...mintha mindenki engem akarna kórházba, vagy épp sírba látni... Elegem van az ilyenekből. Túl sok ez nekem. Miért kell Sakamoto-sannak engem hibáztatni azért, mert Asuka-sannal összeveszett... Pedíg én inkább segítettem nekik összebarátkozni, nem pedíg összeveszni. Bárcsak elmehetnék innen! Pláne most "jött vissza" Shinichi is, és elmondta nekem az egész ügyet. Mármint, hogy Ő volt Conan és ezeket... Amúgy sem voltam valami jó állapotban, de ez végleg kiidegelt. Már napok óta nem bezélek vele, mert abból úgyis csak veszekedés lenne... Szinte mindenkivel kerülöm a beszélgetéseket. Nem akarok senkivel összeveszni. Egyszerűen félek... félek attól, hogy ez megint megtörténik. Nem akarom, hogy megin ilyen szinten megbántsanak, kihasználjanak és szórakozzanak velem... Sakamoto-san tönkretett. Teljesen kiidegelt. Pedíg nem is tud róla. Ha elmondanék neki valamit is abból, amit Asuka-san mondott nekem, akkor azzal csak bajba sodornám őt. Tény, hogy legalább megtudnám az igazat, de az biztos, hogy az végképp kórházba juttatna. És még itt van ez a Shinichi dolog is.
*Visszapillantás*
-Shinichi!!-kiáltottam, majd a karjaiba ugrottam. Ő csak visszaölelt és egy szót sem szólt. Mikor felnéztem rá a már könnyes szememmel láttam, hogy nagyon komolyan néz rám. Nem mosolyog, csak néz rám azokkal a hatalmas, mélykék szemeivel. Én szinte beleolvadtam a tekintetébe. Nagyon furcsán éreztem magamat.
-Mi az?-kérdeztem, mikor már-már kezdtem magamhoz térni.
-El kell mondanom valamit... De nem hiszem, hogy örülni fogsz neki. Tudod, mindvégig én voltam Conan-mondta el-elcsukló hangal. És elmesélte nekem az egész történetet az elejétől kezdve. Megtudtam, hogy hogyan történt ez, és hogy hogyan tudta nekem bebizonyítani azt, hogy nem ő Kudo Shinichi. Mármint Conan-ként. Mikor már a vége fele járt a történet mesélése közben én a fülem elé tettem a kezemet, és csak kiabáltam, hogy:
-NE!! Miért tetted ezt?! Miért?! Miért?!
De nem vártam meg a válaszát hanem "kitessékeltem" őt a házból. Láttam rajta, hogy bűntudata van, de akkor nem érdekelt. Nem érdekelt miért csinálta... Nem érdekelt semmi... Egyszerűen csak egyedül szerettem volna lenni és átgondolni a dolgokat. De egész este csak sírtam. Apa elment mahjongozni, így szerencsére egyedül tudtam maradni. Nem értettem, hogy miért tette ezt velem. Nem értettem, hogy miért nem mondta el nekem az igazat, pedíg másnak igen.Ennyire meg akart volna védeni? De hisz körülötte voltam... nem tudta volna megakadályozni, hogy ha úgy van, ne öljenek meg... Mostmár mindegy. Szeretem őt, de ez már túl sok. Ezt már nem bírom elviselni... Túl nagy teher ez.
*Visszapillantás vége*
A szobám ablakából néztem kifelé... Esett az eső. A könnyeim is csak peregtek lefelé. Nem is akartam letörölni őket, inkább hagytam, hogy peregjenek az esővel együtt. Olyan volt, mintha az időjárás is tudná, hogy én is szomorú vagyok... Csak azt kívántam, hogy minden olyan legyen, mint régen... Nyugodtan beszélhessek mindenkivel anélkül, hogy bárki is kiforgatná a szavaimat... A szavaimat, amiket nehezen találok egy beszélgetés során... Minden ember más, furcsa szokásaik vannak. Ennek a legrosszabb módja a pletykálkodás, a kibeszélés, és a háta mögött beszélés. Minden olyan rossz... Valahogy nem találom a helyemet. Olyan szívesen beszélnék most Shinichivel, de nem lehet... nem tudok... nincs erőm hozzá. Túl gyenge vagyok. Egyszercsak hallom, hogy valaki kopog az ajtón. Elindulok felé, de mikor kinyitom és meglátom azt a személyt, aki kiadta azt a furcsa hangot arra gondolok, bár ne mentem volna oda kinyitni... Shinichi állt előttem. Mikor megláttam be akartam csapni az ajtót, de Ő a lábát elé tette, és nem engedte... bejött és a falhoz szorított.
-Kérlek bocsájs meg nekem a szemérmetlenségemért, de szeretnék kérni valamit-motyogta az orra alatt.-Anyáék karácsonyi partit szerveznek a hokkaidói nyaralónkban. Téged is meghívtak és anya nagyon rosszul érezné magát, ha nem lennél ott. Kérlek, ha nem az enyémért, de legalább anya kedvéért gyere el.
-Rendben. De ugye nem fogsz semmit csinálni?-kérdeztem, mire Ő bólintott- De jól vésd az eszedbe, hogy nem a Te kedvedért megyek el, hanem Yukiko-sanért.
Nem tudom, hogy ez mennyire volt igaz, de azt sem, hogy miért mondtam ezt. Egyszerűen olyan szinten vonzódtam hozzá, hogy azt elmondani sem lehet... Mikor hozzám ért azerős karjaival úgy éreztem, mintha a Menyországban lennék. Olyan furcsa... olyan, mint mikor a szemembe nézett. Akkor is ilyeneket éreztem. Nem tudom, mi miatt, de nem akartam, hogy elmenjen.
Nemsokára elérkezett a várva-várt karácsonyi buli. Mint ahogy azt megígértem, én is elmentem. Ott volt még Yukiko-san, Yusaku-san, anya, apa és végül Shinichi. Mikor megérkeztünk kiderült, hogy csak két szobás a nyaraló. Anyáék egy szobában alszanak, Shinichi és Én meg egy másikban. Mondani sem kell, hogy ennek nagyon nem örültem. Viszont arra nem tudtam rájönni, hogy miért engedte ezt apa. Máskor ha ilyen lett volna, már rég kiütötte volna a házból Shinichit, nemhogy megengedje... A vacsoránál a szülők jól elvoltak egymással. Shinichi és Én csak voltunk magunknak, mint a befőtt. A vacsora után minket kiküldtek a fatartóba fáért. Beértünk és becsuktuk magunk után az ajtót. Az egy kis csapódás után bezárult, ám a tetőn lévő hó az ajtó elé esett. Mikor próbáltuk kinyitni nem ment, mert eltorlaszolta az utat a hó.
-Ne már!-mondtam már vagy az ötödik próbálkozás után.
-Várjuk meg, míg anyáék utánunk jönnek. Mást úgy sem tehetünk-mondta nekem Shinichi. Odalépett a fákhoz és elvett egy pár darabot. Azt valahogy meggyújtotta és mutatott a kezével, hogy mennyek közelebb. Előhúzott egy plédett az egyik facsomó mögül és átadta nekem. Én betakaróztam vele, viszont láttam rajta, hogy hiába a tűz mellett van, de fázik. Kicsit közelebb húzódtam hozzá, és a pléd egyik részét az Ő hátára terítettem. Erre kicsit meglepődött, de utána elkomorult az arca.
-Légyszives ne... Nem akarom, hogy ilyen közel légy hozzám-mondta halkan.
-De én csak nem akarom, hogy fázz.-mentegetőztem. -De miért?
-Mert ha közel vagy hozzám, akkor valami miatt többett akarok... Nagyon erősen vonzódom hozzád, és nem akarok olyat csinálni, amit később megbánnék.
-Mint például?-kérdeztem és közelebb hajoltam hozzá, majd mélyen a szemébe néztem. Olyan volt, mint mikor először csinálta ugyan ezt. De mégis más... Közelebb hajolt. Szinte már két centi sem volt közöttünk, de végül Shinichi ezt is eltüntette köztünk... Megcsókolt. Olyan gyengéden, mint még soha. Őszintén szólva még nem is csókolt meg, de ez a mostani nagyon édes volt. Mikor véget vetettünk a forró, szenvedélyes csóknak mind a ketten óriási szemekkel néztünk egymásra a meglepetéstől. Tudtuk, hogy mit teszünk, de mégis olyan volt, mintha az agyunk kikapcsolt volna és csakis az ösztöneinkre hagyatkoztunk volna. Igazából ez is történt.
-Mint például ez-mondta végül. Én válaszulk csak elpirultam, és próbáltam terelni a szót, de nem igazán jól:
-Izé... És anyáék mikor jönnek értünk?-kérdeztem, de a válasz most kicsit sem érdekelt.
-Nem tudom, de ahogy láttam rendesen becsíptek. Nem tuti, hogy még ma-mondta komoly arcal. Én egyetértően csak bólintottam.-De nyugi! Ha nem hagyjuk kialudni a tüzet nem fogunk fázni-mosolygott rám, mikor meglátta, hogy kicsit elbizonytalanodtam, az előző mondtanál. Kezdtem nagyon elálmosodni és nagyon fáztam is... Pár perc múlva már el is aludtam. Nem is vettem észre, hogy közben már Shinichi karjai közt vagyok. Ő csak mosolygott rám és hagyta. Egy pár óra múlva arra kelek fel, hogy nagyon fázom. Mikor kinyitottam a szememet láttam, hogy Shinichi elaludt és a tűz is cak alig-alig pislákolt. Feláltam Shinichi öléből -mert valahogy a combjaira kerültem (biztos alvás közbe forgolódtam)- és elmentem egy pár fadarabért. Sok próbálkozás után végre sikerült "felébresztenem" a tüzet. Mikor kész voltam Shinichi felé néztem. A tűz lángjai megvilágították az arcát. Olyan aranyos volt. Főleg, mikor értetlenül bámult rám azokkal a nagy szemeivel... Olyankor olyan, mint egy kis hét éves gyerek. De mindíg is szerettem. Főleg a New York-i utazásunkkor szerettem meg igazán. De még máig sem értem, miért pont akkor. De mindegy is... Gyengéden végigsimítottam a kezemet az arcán. Hideg volt a tenyerem, de szerencsére nem kelt fel az érintésemre. Most vettem észre, hogy ez a fatartó nem közönséges. Általában nem szoktak rá ablakokat tenni, de ezen mégis van egy, bár elég kicsi.
-Mi a baj Ran? Történt valami?-hallom a hátam mögül Shinichi álmos és halk hangját.
-Semmi, csak kialudt a tűz és fáztam... Amúgy kérdezhetek valamit?-Ő erre csak bólintott.- Olyan fura ez a fatartó... Miért van rajta ablak?-kérdeztem értetlen arcal. Ő erre csak elkezdett mosolyogni, később kuncogni is.
-Tudod... Ezt még mi kezdtük építeni apával. Eredetileg garázsnak indult, de mivel elrontottuk,csináltunk belőle fatartót. És az ablak helye már megvolt-mondta halkan és elmondta, hogy milyen jó volt az édesapjával dolgozni, meg hogy akkor még ráért vele foglalkozni. Mosolyogva hallgattam a történetét a pattogó tűz mellett.-Amúgy...-kezdte.- Mitől vagy ilyen feldúlt már vagy egy hete?
-Hát... Ennek igazából két oka van... Az egyik az te vagy, a másik pedíg Sakamoto-san. Azt állítja, hogy miattam kerültek távol egymástól, Ő és Asuka-san. És egyre inkább azt érzem, hogy mindenki engem hibáztat mindenért...- és elmondtam neki mindent. Nem igazán volt jogom Őt a gondjaimmal traktálnom, de egyszerűen csak jobban éreztem magamat tőle. Sokkal jobban. Olyan megértő és kedves. Sose vettem ezt még így észre. Nagyon szeretem.-Shinichi! Én...-kezdtem, de meghallotuk, hogy valaki kopog az ajtón. Mi rögtön odaszaladtunk. Anyáék voltak. Kinyitották nekünk kívülről az ajtót, így mi végre kimehettünk a levegőre. Nagyon hideg volt kint. Vágytam a jó meleg fatartóra, és Shinichi meleg, gyengéd ölelésére. Mikor kiértünk hirtelen a hegy tetejéről a hó elkezdett lefelé "jönni".
-SHINICHI!!-kiáltottam, de már késő volt. A hó maga alá temette. Gyorsan szaladtam, hogy hívjam a mentőket és a segítséget. Azok pár perc múlva meg is érkeztek és elkezdték Shinichi keresését. Vagy két óra múlva bejött hozzánk a házba két férfi. Én épp kakaót szürcsölgettem, és hallgattam anya és Yukiko-san megnyugtató szavait, hogy "Minden rendben lesz!" meg "Biztos, hogy megtalálják", de én nem foglalkoztam vele. Csak ostoroztam magamat, miszerint az én hibám minden. Az, hogy nem szóltam neki hamarabb, hogy lavina van, és az én hibám, hogy Ő is velem jött a fatartóba.
-Sajnálom Yukiko asszony, de a fiát nem találtuk meg...-mondta az egyik. Erre a mondatra végleg kibuktam és sírógörcsöt kaptam. Gyorsan odajött hozzám egy orvos és nyugtatgatot, de én csak sírtam és sírtam. Az egyik hegyimentő is odajött hozzám.
-Nyugodj meg kérlek! Még nem adtuk fel a kutatását. Biztos,hogy megtaláljuk.-mondta.
-Megígéri?-kérdeztem gyerekesen.
-Igen meg-mondta, és a kisujját felém nyújtotta. Én is így cselekedtem. Pár perc múlva már ki is mentek. Én csak ültem és örlődtem magamban. Hihetetlenül rossz érzés volt, hogy épp most akartam elmondani neki, hogy szeretem, erre Ő a hó alá kerül. Talán az én szerelmemmel tényleg jön egy iszonyú balszerencse is? Nagyon rosszul vagyok, és hihetetlenül fázok... Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy a szívem egyre gyorsabban ver, és olyan, mintha belülről remegnék. Egyszercsak elsötétül minden... Hallom, hogy mindenki az én nevemet kiabálja, de másra nem emlékszem... csakis arra, hogy egy meleg, fehér helyiségben ébredek. Szinte mindenki az ágyam mellet ült, Shinichit kivéve. Mindenki a nyakamba ugrott, mikor kinyitottam a szememet. Sonokoék is ott voltak... Mindenki, csak Ő nem... Pont Ő, aki igazán számított volna.
-Most biztos arra gondolsz, hogy hol lehet Shinichi-kun, ugye, Ran?-kérdezte anya. Én beleegyezően csak bólintottam egyet.- Pedíg neked komolyabb bajod van, mint neki édesem... Menj át a veled szembe levő szobába-mondta nekem. Én elindultam az ajtó felé. Reméltem, hogy azt látom, amit szeretnék... Óvatosan mentem a fal mellett, mert még mindíg szédültem... Egyszercsak meghallom a szobából, hogy egy fiú ezt mondja:
-De anya! Kérlek, had menjek át hozzá!
Mikor benyitok látom, hogy Shinichi az... Az én Shinichim. Annyira megörültem neki, hogy nem érdekelt mennyire szédülök, és mennyire nem vagyok jól, de a karjaiba vetettem magamat és elkezdtem a vállán sírni. Nem a szomorúságtól, hanem inkább a boldogságtól. Megállás nélkül csak a nevét hajtogattam és sírtam. Ő csak megnyugtatóan átkarolta a derekamat. Mindenki csak mosolygott rajtunk, de lassan kilopózottak úgy, hogy észre se vettük azt. Mikor már kezdtem abbahagyni a sírást előrehajoltam és így szóltam:
-Bocsájs meg nekem kérlek...
-De miért? Nem te okoztad ezt a lavinát...
-Mert miattam kellett odajönnöd ahoz a fatartóhoz! Ha én nem vagyok, akkor neked semmi bajod! Szeretlek és tudom, hogy nagyon fáj ez az egész, de...-itt valami miatt elakadtam. Rádöbbentem, hogy mit is mondtam. Hogy lehetek ilyen hülye?
-Mit is mondtál?-kérdezett vissza.
-Semmi. Nem lényeges, de most megyek...-mondtam és elindultam az ajtó felé, de egy kar visszahúzott és Én az ágyra estem, méghozzá Shinichi karjaiba.
-Ne olyan sietősen. Ha jól hallottam, azt mondtad "Szeretlek". Ez tényleg így van?-mivel tudtam, ebből úgy sem mászok ki bólintottam egyet. Ő nem válaszolt, hanem maga felé irányította az államat és... Megcsókolt. Megint. Ismét ugyan azok az érzések kavarogtak bennem, mint mikor ezelőtt megtette ugyan ezt. Én is visszacsókoltam, de nagyon gyengéden.
-Én is kicsim... De nem tettél te semmit. Csak is neked köszönhetem ezeket a gyönyörű éveket, amikor velem voltál...
Megint meg akart csókolni, és én sem elleneztem volna, de anyáék benyitottak, mi meg elugrottunk egymástól.
-Khm.-köhhintett apa, és szúrós tekintettel nézett az én édes szerelmemre.-Ran gyere! Beszélnünk kell veled...
-Rendben-mondtam és felálltam, majd átkecmeregtem a saját szobámba. Ott megláttam az orvost.
-Gyere csak be!-mondta.-Nagyon sújos problémád van... Ahogy megtudtuk a vizsgálatokból nagyon is ki vagy bukva... Biztos megvan ennek az oka, amit jó lenne, ha elmondanál-És én elmondtam mindent, amire csak kíváncsiak voltak. A Shinichis dolgokat persze titokban tartottam, mert nem akartam semmi gondot ebből neki. Erre az orvos elkezdett nekem papolni, hogy ne izgassam magamat az ilyeneken... Gyógyszert is írt fel nekem és pár nap múlva már haza is engedtek. Minden "Happy End"-el végződött. Shinichi is hazamehetett, viszont a törött lába miatt Ő csak két nappal később, mint Én. Mi is megbeszéltük a dolgokat és minden rendben volt közöttünk. Nagyon örültem, hogy legalább egy kis boldogság van az életemben... És az nem más, mint Shinichi. Mikor kijött a kórházból még otthon kellett maradnia. Én elmentem meglátogatni őt.
-Szia!-köszöntem, és Ő visszaköszönt.-Jobban vagy?
-Igen persze-mondta nekem mosolyogva, és mutatta, hogy üljek le mellé. Szótfogadtam és leültem.-És te hogy vagy? Minden rendben?
-Igen-igen... minden. Mostmár-mondtam és megöleltem. Ő csak magához szorított.-Apropó... Mivel karásony volt és nem volt alkalmam átadni neked az ajándékodat, most megteszem...-mondtam, és átadtam neki egy gondosan becsomagolt kis dobozkát. Ő azt mondta nekem, hogy vegyek elő egy másik dobozt az egyik fiókjából. Egyszerre kinyitottuk, és mindkettőnknek elakadt a lélegzete. Én Shinichinek egy karórát vettem, aminek az egyik oldalára a neve volt gravírozva. Shinichitől pedíg egy gyönyörű karkötőt kaptam, amin két szív alakú medál volt akasztva.
-Miért pont kettő?-kérdeztem.
-Azért, mert eddíg két fontosabb esemény volt köztünk. Mármint szerelmi téren. És minden ilyesmi után veszek rá mégegyet. Az első volt a karácsonyi bulin, mikor kint voltunk a fatartóban, a másik pedíg a kórházi.-magyarázta.
-Óh... Ezekszerint minden egyes csók után kapok egyet?-kuncogtam el magamat.
-Nem. A fontosabbak. Például az esküvőre nem csak gyűrűt, de medált is kapsz, meg az első alkalomra is... ha érted...
-Aha~-nyújtottam el a választ. És boldogan nevettünk tovább együtt...
|
