DC-Fanficek

"Igazságból mindíg csak egy van"

Új szerelem?

Nos ez a kis történet nem olyan, mint a többi. Gyakorlatilag ez is romantikus, de ez most kicsit másabb. Ez nem Shinichi & Ran-os. Ennek a fanficnek az is a különlegessége, hogy E/3. személybe írtam és nem minden szereplő dc-ből van (pl.:-Kumiko, aki a főszereplő). Előzmények: Tény, hogy ez nem tartozik a történethez, de irodalom órán (szokás szerint^^\) unatkoztam és csak néztem kifelé az ablakon, meg firkálgattam a füzetembe. Óra vége fele volt már és írtam egy írtó hülyeséget oda, amit a barátnőm, aki mellettem ül meglátta és elkezdett rajta nevetni. Majd később kiderül, hogy mit írtam.^.~ Naszóval az a lényeg, hogy én is elkezdtem nevetni, de utána, mikor kicsengettek hirtelen felugrottam és elkezdtem kiabálni, hogy: Van egy ötletem! Van egy ötletem! (Persze mindenki hülyének nézet, dehát vannak ilyeneim.^^\

-Kumiko! Kelj fel! Ugye nem akarsz elkésni már az első napon az új iskolából?-kérdezte anya és berohant a szobámba majd kihúzta a sötétítőt.
-De anya! Olyan korán van még...-mormoltam magam elé.
-Nem érdekel! Gyere reggelizni.
-Oké-oké-mondtam, majd elindultam a konyha felé. Körülbelül úgy járkáltam, mint aki másnapos. Reggelente felkelni olyan rossz. Miután megreggeliztem elindultam lezuhanyozni és felvettem az iskolai ruhámat, ami kék színű volt. Nem sokkal később elindultam az iskolába. Út közben egész végig azon gondolkoztam, hogy nincs abban semmi jó, hogy Tokióba költöztünk. A suli is olyan fura. Sokkal nagyobb, mint amibe eddíg jártam. Oszakából jöttem. Végülis már nem tévednék el itt sem, hiszen anya egyik tokiói barátnője megmutatta nekem a várost. Senkit sem ismerek itt. A régi barátaimat, köztük Tatsukit is nagyon ritkán fogom csak látni. Eleinte nagyon örültem ennek a költözésnek, hiszen akkor még azt gondoltam, hogy jó új dolgokat is megismerni, azonkívül tegnap olvastam az egyik újságba, hogy a nagyszerű tininyomozó Kudo Shinichi is Tokióban él. Tény, hogy Hattory Heiji meg Oszakában, pláne még ismerem is, de azért mégis csak jobb Shinichi. Olyan jó lenne, ha találkozhatnék vele! Ő a példaképem, és ha ez nem lenne elég már nagyon rég óta teccik nekem. Olyan helyes és méghozzá kék a szeme (nagyon szeretem a kékszemű fiúkat). Jajj Istenem! Mindjárt ott vagyok az iskolában... Biztos mindenki utálni fog. Ez van, ha valaki új... Bárcsak ugyan abba az iskolába járnánk! Mikor már beértem a suliba hirtelen valaki meglökött, bár én sem voltam valami figyelmes és mindketen a földre estünk.
-Jajj nagyon sajnálom. Nem figyeltem oda-mondtam, de mikor megláttam, hogy kit löktemm meg nagyon elcsodálkoztam.
-Semmi baj. Az én hibám volt-mondta nekem Mouri Ran. Ebből gondolni lehet, hogy miért csodálkoztam. A példaképem Kudo Shinichi barátnője és én egy iskolába fogunk járni.
-Ran gyere! Kezdődik az óra-szólalt meg egy másik lány a hátunk mögött.
-Megyek Sonoko. Mégegyszer bocsánat. Majd még beszélünk. Szia!-mondta nekem és elment.
-Viszlát!-mondtam utána.-Lássuk csak... Melyik is a földrajz terem?
-Gyere velem és megmutatom-hallatszott egy hang a hátam mögülről. Nagyon megilyedtem, mert teljesen belemerültem a gondolataimba. Mikor viszont megláttam, hogy ki beszélt hozzám teljesen megdöbbentem:
-Te..te vagy...Te vagy Kudo Shinichi!!-kiáltottam el magamat.
-Igen. Én vagyok az. Örülök, hogy találkoztunk. Ezekszerint neked is földrajz órád lesz?-kérdezte tőlem.
-Igen-mondtam bizonytalanul.
-Az nagyon jó-mondta nekem mosolyogva- Nekem is az lesz az első órám. Gyere velem.
-Rendben...
Az egéz napom úgy telt el, hogy a tanárok bemutattak mindenkinek és megismerkedtem az osztálytársaimmal. Nem is volt olyan rossz ez a nap. A legjobb persze ebbe az j suliba, hogy egy osztályba járok Kudo Shinichivel. Mikor hazaértem anyáéknak az volt az első kérdéük, hogy mi volt ma a suliba. Természetesen elmondtam nekik a remek hírt, hogy az osztálytársan Shinichi-sama. Ők nem igazán szerették, hiszen nagyképű és beképzeltnek tartották és azt sem szerették, hogy ennyire odavagyok érte, hiszen ő csak egy nyomozó, pedíg pontosan tudták, hogy én is az akarok lenni. Miután megebédeltem elindultam megcsinálni a házimat. Miközben elkezdtem írni az írásbeliket valaki csengetett. Nem igazán figyekltem rá, hiszen házi közbe mindíg kifelé bámulok az ablakon és belemélyedek a gondolataimba. Anya ajtót nyitott é belépett egy fiatal fiú.
-Kicsim! Egy fiú keres téged!-szólt be nekem anya.
-Oké. Küld csak be-válaszoltam neki.
-Helló Nakamura-san-mondta nekem a látogató.
-Eh?-mikor megláttam, hogy ki áll a szobaajtómban még a ceruzámat is elejtettem.
-Kudo-kun? Tényleg maga az? Mit keres itt?-kérdeztem értetlenül.
-Igen én vagyok. Hát... A matek tanár szólt nekem, hogy jöjjek át ma hozzád, mert nem értetted a mostani anyagot. Én meg jöttem elmagyarázni-válaszolta nekem mosolyogva.
-Na szép. Pont őt kellett küldeni... Olyan zavarba vagyok, hogy nem fogok tudni figyelni. Most mit csináljak? Nyugi... Egy nyomozónak mindíg higgadtnak kell lennie.-gondoltam magamba.
Matek órán az egyenleteket, egyenlőtlenségeket tanultuk. Tavaly se értettem ezeket és most se.
-Nos... Ha az x 4, az y pedíg 2, akkor mi lesz a végeredmény? Nakamura-san! Hahó!
-Mi...Micsoda? Izé..Hát...
-Jól gondolom, hogy te tudod, hogy én ki vagyok?
-Hogy-hogy ki vagy? Persze hogy tudom. Te vagy az egyik legjobb nyomozó. A...
-A micsoda?
-Az én példaképem...-mondtam elpirulva. Tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége. Nem tudok odafigyelni, ha Ő tanít.
-Komolyan? Dehát akkor annál jobban kéne rám figyelned. Megnéztem, és tudom, hogy nagyon jók voltak az átlagaid. Tavaly például egy 4-es. Ez még engem is lepipál.
-Ha nyomozó akarok lenni, akkor jól is kell tanulnom...-mormoltam magam elé.
-Nyomozó szeretnél lenni?-kérdezte hitetlenül.
-Igen az. De ez miért ilyen meglepő?-kérdeztem
-Semmi-semmi, de az én barátnőm sose szerette ezt a témát. Mindíg azt mondta, hogy ezzel csak veszélybe sodrom magamat. Amúgy... Fura, hogy egy olyan lány, mint te nyomozó akar lenni.
-Milyen lány?
-Hát... Hogy is mondjam... Ilyen kedves, szép és ártatlan. Vagyis szerintem-mondta kicsit elpirultan.
Alig hittem a fülemnek. Az a fiú, aki tetszik nekem, azt mondta, hogy szép és kedves vagyok. Az rtatlant nem igazán tudtam hová tenni, de ez van.
-Ha szeretnéd, akkor egyszer elvihetlek magammal egy gyilkossági helyszínre. Persze csak akkor, ha a szüleid megengednék és te is bírnád a holttestek látványát.-ajánlotta fel nekem Shinichi.
-Már láttam hullát, ha erre céloz. Anyáék pedíg biztos megengedik, ha akarom. De nagyon szeretném-mondtam mosollyal az arcomon.
-Rendben. De előtte ígérd meg, hogy figyelni fogsz rám, mikor magyarázok!-mondta nekem Shinichi szigorúan.
-Oké-oké, de ez annyira hülyeség... Semmi értelme sincs-nyavajogtam.
-Ez már nem lényeges! Meg kell tanulni és kész! Bár azzal egyet értek, hogy nincs semmi értelme-mondta egy kicsit halkabban-Amúgy mi lenne, ha tegeződnénk? Úgy mégis csak könnyebb.
-Mondtam én... Felőlem rendben-mondtam mosolyogva.
Nemsokára befejeztük a matektanulást, mert már úgy-ahogy megyeget nekem és Shinichinekk is mennie kellett, mert találkozik Rannal. Olyan szerencsés lány... Én sose mondanék a nyomozásra semmi rosszat, főleg ha tudom, hogya fiú, akit szeretek imádja csinálni. Lehet, hogy csak elfogult vagyok, de ez van. Miután elmentem lezuhanyozni ledőltem az ágyamba és elkezdtem elmélkedni a mai napomon. Előszöris. A legjodolog, ami történt velem az az volt, hogy találkoztam Shinichivel. Már alig várom, hogy egytt nyomozhassunk. De vajon mit fog ehez szólni Mouri-san? Elvégre a barátnője...Mivan, ha.... NEMNEMNEMNEM!!! Ilyenekre még gondolnom sem szabad. Mi csak egyszer megyünk el együtt nyomozni és semmi nincs köztünk, bár mondjuk nem lenne rossz, ha több lenne. Naszóval... Holnap lesz nyelvtan, kémia, töri, matek és végül tesi. Egész jó órák. Dejó! Olyan kíváncsi vagyok Ran-sanra. Holnap tesin együtt leszünk. Mikor már 9 óra körül volt lekapcsoltam a lámpámat éslehunytam a szememet. Nemsokára el is aludtam. Másnap a reggeli dolgaimat elvégezve elindultam az iskolába. Nyelvtan órán nem volt semmi különös. A mondatok elemzését tanultuk, amit hálistennek nagyon jól megtanultam még általánosban. Matek órán viszont a tanár felszólított, hogy oldjak meg egy egyenletet. Nagyon megilyedtem, de utána minden rendben ment. A válaszom tökéletes volt. A tanár is megdicsért, mikor pedíg Shinichire néztem elkezdett mosolyogni és azt suttogta nekem, hogy "Ügyes vagy. Látod, hogy nem is olyan nehéz?" A szünetben is odajött hozzám és megdicsért. Annyira örültem.
-Kumiko! Na ugye, hogy nem is olyan nehezek ezek a feladatok? Vagy csak a tegnapi segített?-kérdezte tőlem kedvesen.
-Hát... Igazából nagyon-nagy egítség volt a tegnapi. Köszönök mindent.
-Ugyan ne köszönd. Szívesen segítek neked, ha szólsz. Amúgy akkor ma eljönnél velem nyomozni?-kérdezte mosolyogva.
-Természetesen!-kiáltottam- Vagyis... Izé... Ha nem leszek útban, akkor szívesen.
-Dehogy leszel. Biztos ügyes nyomozó vagy. Majd érted megyek. Szia!-mondta nekem és elment.
Mikor Shinichi és Ran hazafelé mentek beszélgettek:
-Shinichi! Ki ez a lány?-kérdezte Ran.
-Kumiko-ra gondolsz? Ő csak egy lány. Nagyon kedves és okos-mondta a fiú.
-De mégis hová viszed őt?
-Megbeszéltük tegnap, amikor nála voltam, hogy eljön velem nyomozni, hiszen ő is az akar lenni és...
-Aha értem. De te mit csináltál tegnap nála?! Csak nem... csak nem a szeretőd?
-Ugyanmár dehogy is! A matek tanár kért meg, hogy menjek el hozzá és magyarázzam el neki az egyenleteket. Nincs köztünk semmi.
-Aha persze. Csak úgy véletlenül akar ő is nyomozó lenni. Tiszta átláttszó ez a csaj. Oszakában is ismert vagy, szóval tudhatja, hogy te nyomozó vagy. Ő csak el akar csábítani téged! Vedd már észre magadat!
-Ne mondj róla ilyeneket. Még nem ismered!-kiáltott rá Shinichi.
-De te se ismered!
Egész úton csak veszekedtek. Olyan három óra körül Shinichi megérkezett hozzám és elmentünk nyomozni. Nem volt egy nagyon bonyolult ügy. A férj megölte a feleségét, mert megcsalta. Ilyen dolgok elég gyakran előfordulnak. Miközben hazafelé megyünk észrevettem, hogy Shinichi nagyon szomorú.
-Mi a baj Ku..Vagyis Shinichi?-kérdeztem tőle.
-Semmi-semmi, csak összevesztem Rannal és szakítottunk.
-Aha értem. Biztosan kibékültök, hiszen összeilletek-próbáltam felvidítani kisebb-nagyobb sikerrel.
-Furcsa...Te nagyon kedves vagy, Ran mégis azt mondta, hogy te csak engem akarsz elcsábítani. Ahoz képest pont te mondod nekem azt, hogy biztos, hogy kibékülünk. Amúgy, ha ki is békülünk nem hiszem, hogy újra együtt leszünk. Nagyon féltékeny minden lányra, hogy biztos mecsalom meg ilyenek. Én nem tudok olyan lánnyal együtt lenni, aki ilyen féltékeny. Te sokkal másabb vagy. Megbízható, kedves, sőtt még ráadásul szép is. Biztos minden fiú téged akar megkapni.
-Ez tény... Viszont még nem volt olyan fiú, aki komolyan is gondolta. Nem szerelmesek belém, csak szépnek találnak és azért akarnak velem lenni, hogy elmondhassák, hogy velem vannak. Heiji-kun volt az egyetlen, akinek tényleg elhittem, hogy szeret, de a végén kiderült, hogy csak azért volt velem, hogy a mostani barátnőjét féltékennyé tegye.
-Várjunk csak! Heiji-t mondtál?
-Igen, de miért? Ismered?
-Ha Hattory Heiji-re gondolsz, akkor igen.
-Igen ő az. Végülis nem is értem, hogy ezen miért csodálkozom, hogy ismered, hiszen mindketten híres nyomozók vagytok.
A beszélgetés befejeztével nemsokára haza is értünk. Ran-san és Shinichi még mindíg nem voltak együtt. Már kibékültek, de nem jöttek össze újból. Mindketten úgy tartották a legjobbnak, ha ne lesznek együtt. Egyik nap el kellett mennem Shinichihez, mert angol óráról elment és engem küldtek el, hogy vigyem el neki a házit és magyarázzam el neki az új anyagot. Lassan sétálok a cseresznyevirág-szirmos utcákon. Nagyon szeretem a tavaszt. Olyan gyönyörű, amikor a szél fúj és lefújja a fákról a rózsaszín szirmokat. Nemsokára odaértem Shinichi házához és becsengettem.
-Igen? Ó Kumiko! Gyere be-szólt ki nekem az ajtóból.
-Szia! Bocsi, ha zavarlak, csak az angol házit hoztam el neked.
-Szia! Dehogy zavarsz. Gyere csak be. Tanultatok valami újat?
Igen. Ha szeretnéd, akkor elmagyarázom neked.
-Oké. Azt megköszönném. Gyere fel a szobámba ott mégis csak nyugodtabb.
Miután felmentünk és odaadtam a házit elkezdtem magyarázni neki a szenvedő szerkezetet. Szerencsére ezt most nagyon jól tudtam, így könnyebben tudtam magyarázni. Valami viszont nagyon fura volt. Shinichi mindíg megértette az angolt, még a legnehezebb dolgokat is, de ezt most nem.
-Shinichi, van valami baj?-kérdeztem tőle, mikor már vagy ötödszörre magyaráztam el neki elejétől a végéig.
-Nem. Semmi bajom. Ez most olyan, mint amikor én mentem el hozzád és nem tudtál figyelni, mert zavarban voltál.
-Igen, de az más volt. Én már akkor is nagyon kedveltelek és te engem nem.
-Nagyon tévedsz, kedves Watson-kun. Az igazság mindíg kiderül, még akkor is, ha azt nem akarjuk. Te is meg fogod érteni az érzéseimet, ha figyelsz.
-Micsoda? Ezt most nem értem.
Lassan felált a székről és hirtelen odahajolt hozzám, hogy körülbelül öt centi volt köztünk.
-Szeretlek-mondta végül.
-Mmicsoda?! De ez nem igaz! Te Rant szereted! Ez most csak egy kis fellángolás és...
-Nem fellángolás. Mikor először megláttalak akkor is éreztem valéamit, de akkor még nem foglalkoztam vele, de utána egyre erősebb volt ez az érzés-mondta, majd odahajolt hozzám és megcsókolt. Gyengéden, de én is viszonoztam. Régóta éreztem azt, hogy nem csupán teccik nekem, hanem nagyon erősen vonzódok hozzá. Ez az érzés már szerelemmé alakult, de nem akartam ezt neki elmondani, mert én szeretném, hogy ő és Ran-san újra együtt legyenek. A csók végeztével így szólt:
-Szeretlek Kumiko! Ran már a múlté. Csak téged szeretlek-mondta.
-Én is szeretlek-mondtam erőtlenül, majd egy pár csók követte egymást.

Nos mostmár nem nagy titok, hogy a végén azt a párbeszédet írtam le. Vagyis csak azt a két sort, hogy "szeretlek Kumiko...".
By: Kumiko-chan